Skip to content

Ziggurat Project

© Futár Ernő
© Futár Ernő
© Futár Ernő
© Futár Ernő
© Molnár János
© Molnár János
© Molnár János
© Molnár János
© Szedő Iván
© Szedő Iván
© Puskel Zsolt
© Puskel Zsolt
© Németh Gyula
© Németh Gyula
© Szedő Iván
© Szedő Iván
© Németh Gyula
© Németh Gyula
© Puskel Zsolt
© Puskel Zsolt
© Szedő Iván
© Szedő Iván
© Németh Gyula
© Németh Gyula
© Szedő Iván
© Szedő Iván
© Szedő Iván
© Szedő Iván

Keresői az ég színének

2019

Az akkori Jugoszlávia NATO általi bombázása 1999. március 24-én indult el, és 78 napig tartott. Én ekkor 13 éves vajdasági kölyök voltam. Fiatalként nem tudtuk, hogy milyen események kezdetét jelenti ez a hosszú és nehéz periódus. Ma 34 évesen, ahogy visszagondolok arra az időszakra és újraolvasom az akkor vagy később megjelent cikkeket, szomorúan élem át a szövegek tartalmat: „Tíz év után is rémálmokat okoz a bombázás”, „Sötétbe borult az ország”, „Szerbia nem kap kárpótlást a 1999-es bombázások miatt”. Az akkori helyzet először a hadiállapot bejelentésekor kezdet komollyá válni: a gyülekezési tilalom szigorával és az állandóan felhangzó szirénák őrjítő hangjával, amik a bombákkal megrakott szerbiai légtérbe érkező harci repülők támadására figyelmeztetettek, illetve ha a helyzet úgy hozza akár a legrosszabbra, az általános mozgósítás katonai borzalmára is!

Idővel mindennapossá vált, hogy repülők jönnek-mennek, szüntelennek tűnő légicsapások okán – szinte állandó jelleggel, naponta ismétlődve – nyolc órán át nem volt áram, és csak két órán keresztül igen, viszont amit soha tudtam megszokni, az az a fajta sötétség volt – amilyennel még azóta sem találkoztam, csak azokon a bizonyos estéken, amikor az egész országban – a köztereken is –, teljesen megszűnt az áramszolgáltatás. Akkoriban két, három gyertyával világítottunk a szobánkban. Beszélgettünk, társasjátékot játszottunk. Soha addig nem figyeltünk egymásra úgy, mint akkortájt. Az összetartozás egy újfajta élményét éltem meg, és bármennyire is hihetetlen: a nyugalmat. Remélni kezdtük a csodát: ami meg is érkezett egy hordozható akkumulátorra szerelhető 45 voltos izzó formájában. Örültünk. Ilyenkor már olvasni is lehetett esténként.
Az előadás egy sajátos reflexió, megemlékezés a tragikus események kapcsán, mely abban az időszakban átélt emlékeimből bontakozik ki. – Kalmár Ákos  

Színlap:
Rendezés/koreográfia/koncepció: Kalmár Ákos
Mozgás: Bot Ádám, Kalmár Ákos
Vizuál: Szabó Kristóf
Fények: Illés Ákos Bendegúz, Batarita 
Mentor: Batarita
Produkciós menedzser: Kovács Brigitta
Külön köszönet: Anne-Hélène Kotoujansky

Támogatók:
Nemzeti Kulturális Alap, Imre Zoltán Program, Pro Progressione, KristofLab, Sín Kulturális Központ

Premier: 5th May 2019. 05. 05. MU Színház, Budapest

Időtartam: kb 40 perc.